Aki alacsony sorból felemelkedve, szorgalmának köszönhetően gyarapodik, és a vagyonából a közcélokra is tetemes összeget fordít, megérdemli az elismerést. Napjainkban hitetlenkedve csóválhatjuk a fejünket, hogy ilyen emberek nem léteznek, de álljon itt Szilágyi János (1817-1893) példája, akit akár a rábaközi aranyembernek is nevezhetnénk.

Szilágyi János 1817. június 19-én született Földszigeten, ahol édesapja, Szilágyi Márton az Esterházy herceg gulyása volt. A kis Jánosnak nem volt sok játszótársa, mert apja volt Földsziget első lakója. János Acsalagon és Csornán tanult, de már gyerekként az Esterházyakat szolgálta: napszámos gyerekből gulyásbojtár lett, majd számadó gulyás gazda volt 57 éves koráig. 1874. Szent György napjától minden erejével acsalagi birtoka fejlesztésén dolgozott. A lótelepek tanulmányozása után a lótenyésztésben mélyedt el, aminek hamarosan meglett az eredménye. Az 1883-as kapuvári kiállításon díszoklevelet kapott, és kiérdemelte az első pályadíjat.
Amikor Jókai az 1870-es évek elején Az arany ember című regényén dolgozott, akkor a rábaközi Timár Mihály már tehetős gazdának számított. Az egykori bojtárfiú a csornai községház közelében építkezett. Az 1862-ben nyitott konvenciós könyve fennmaradt: a hozzászólások között megtalálják a füzet egyik oldalát, amiből látszik, hogy mennyire precíz gazda volt.

A vagyona nemcsak arra volt jó, hogy virilista jogon tagja lett az acsalagi, a csornai, sőt a vármegyei közgyűlésnek is, hanem pénze segítségével a környezetét is gyarapította. Az 1861-ben elhunyt apja sírja fölé szép keresztet állítatott az acsalagi temetőben. Amikor 1883. szeptember 15-én Kapuváron egy szopós csikójáért az állami lótenyésztési díjakból hat aranyat ítéltek neki, örömében Berg Gusztávnak egy száz forintos bankjegyet adott át a kapuvári kórház építésére. Ehhez a gesztusához még Széchényi Pál földművelésügyi miniszter is gratulált neki. A felajánlás híre, vagyis az, hogy a pályadíját visszaadta, mondván fordítsák azt jótékony célra, eljutott Ferenc József királyhoz is, aki ezüst érdemkereszttel tüntette ki.

A legtöbb adományát persze lakhelye kapta. Restauráltatta az acsalagi templom oltárképét, kelyhet és különleges virágokat vett a templomnak, melynek kifestési költségeit is javarészben ő állta. Tudta, hogy milyen fontos a tanulás: az acsalagi szegény iskolásokat tankönyvekkel látta el.

A rábaközi parasztnábob 1893. december 27-én hunyt el. Temetése után nyilvánosságra hozták végrendelkezését is, mely több jótékony célú adományt is tartalmazott: a Csornán építendő templomra 800, a csornai apácáknak 500, az acsalagi templom orgonájára 600, a bősárkányi templomnak 500 forintot hagyott, a csornai szegénysorsú iskolakötelesek felruházására pedig 1000 forintos alapítványt tett. Ez utóbbi miatt még évekkel később is hálával emlegették a nevét. 1898 karácsonyán az alapítvány 62 forint 34 krajcárt kitevő kétévi kamatain a csornai elöljáróság egyenlő arányban a fiú- és lányiskola szegénysorsú növendékei között lábbelit osztott ki.

Szilágyi János 1840. február 10-én kötötte össze életét az acsalagi Nagy Erzsébettel. Gyermekük nem született, így neje testvérének, Nagy Istvánnak, Imre nevű fiát adoptálta. Ő lett nevének és birtokának egyedüli örököse. Ám, ha megtekintjük Szilágyi Imre sírkövét, akkor azt látjuk., hogy hamarosan ő is elhunyt. Az élete teljében lévő férfinak 1894. május 24-én éjjel annyira fájt a feje, hogy kiment a kúthoz, felhúzott egy vödör vizet, hogy abban megmossa a fejét. Megcsúszott vagy elszédült, ez már nem derül ki, csupán az a biztos, hogy beleesett a kútba. Temetése után néhány nappal érkezett meg Acsalagra az a közel ezer forintba (napjainkban kb. 13 millió) kerülő hatváltozatú orgona, melyet Szilágyi János és Szilágyi-Nagy Imre áldozatkészségének köszönhetett a település.