A vízgazdálkodásban paradigmaváltás történik. A klímaváltozás ránk rúgta az ajtót, amelyre a 2022-es aszály különösképpen rámutatott. De nem csak a klímaváltozás felelős a vízhiányért, hanem az évszázados területhasználat, gazdálkodás és a vízkivezetés is. Záporoznak az ötletek, javaslatok, vannak lokális kezdeményezések, mintaértékű táji beavatkozások, és persze koncepciók, stratégiák. De mi is történik, hogyan jutottunk ide, hogyan tovább, és vajon az ártér-helyreállítás hogyan lesz klímaadaptív?

Szerző: Koncz Péter, ökológus, projektmenedzser a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpontban. A Duna-Ipoly Nemzeti Parkban természetvédelmi beavatkozások kivitelezését koordinálta. A cikk a Másfélfok portálon jelent meg.

Tájhasználati változások a 19. században
Az ártereket kedvező adottságaik miatt Európa nagy részén mezőgazdasági területekké alakították át. Közép- és Dél-Európában az eredeti árterek csupán 10-20%-a maradt meg árvízi elöntési területként.

Magyarországon a 19. századi Vásárhelyi-terv során jelentős vízrendezési munkálatok valósultak meg: az ártereket csatornákkal lecsapolták, a Tisza kanyarulatait átvágták és a folyót gátak közé szorították. Így 3,85 millió hektárnyi – vagyis 38 500 négyzetkilométernyi, azaz több mint harmad magyarországnyi – területet mentesítettek az árvizektől. Az árterek 90-98%-át szántófölddé alakították át, ami növelte a termőterületek és települések arányát, de csökkentette a víz jelenlétével működő ártéri tájgazdálkodás kiterjedését.

Gazdasági és társadalmi változások, klímaváltozás a 20-21. században
A 20. században a vízrendezés tovább folytatódott, de előtérbe került a vízhasznosítás és vízminőség-védelem. Ekkor már megindult az Alföldön a talajvízszint fokozatos süllyedése, 1961–2010 között évi 1,2 cm-rel. A tájszerkezetet jelentősen befolyásolták gazdasági-társadalmi és politikai változások, mint pl. az urbanizáció, a privatizáció, a mezőgazdasági termelés visszaesése, majd pedig az infrastrukturális fejlesztések, illetve az EU-csatlakozás. A század végére pedig a klímaváltozás vált új kihívássá.

A klímaváltozás következtében Magyarországon 1901–2016 között az átlaghőmérséklet 1,86 °C-kal emelkedett, csökkent a vegetációs időszak csapadékmennyisége, míg az extrém időjárási események, hőhullámok és a légköri aszály jelensége egyre gyakoribbá vált. Ugyanakkor az éves csapadékösszeg nem vagy alig csökkent. A vízhiányért jelentős részben a melegedés és a rendívül erős párolgás a felelős. Hiába esik le évi közel 400-500 mm csapadék, ha a párolgási kényszer 700 mm, akkor 200-300 mm a vízhiány. A vízmennyiség tehát egy pillanatban jelen van, csak éppen elillan, mintha hajszárítóval fújnánk el. Lehetséges és szükségszerű a csapadék, a patakok és folyók formájában érkező vízmennyiséggel gazdálkodni, ám a jelenlegi menedzsmenttől eltérően. Alkalmazkodni kell a változásokhoz.

Nem csak a klímaváltozás a felelős a vízhiányért
Az egykori ártereken lévő szántóföldek valaha jó minőségűek voltak, de fokozatosan csökkent ezek szervesanyag-tartalma, amely hozzájárulna a víz megtartásához. Az eketalp jelenség, azaz a szántás okozta talajtömörödés miatt pedig nem szivárog be elegendő víz a talaj mélyebb rétegeibe. További probléma, hogy az aratás után fedetlenül, takarónövények nélkül hagyott tarlóról hamar elpárolog a víz. Nyáron ezt már hiába öntözik, a víz jelentős része elpárolog, lefolyik mielőtt a növényekhez jutna.

Az erdőgazdálkodásban tapasztalt jelenség, hogy az alföldi akácosok szárítják a talajt. Észak-Amerikában az akácot mocsarak lecsapolására használták. Vágásos erdőgazdálkodás során jelentően romlik a mikroklíma-szabályozás, a talajból a víz a levegőbe távozik.

Alkalmazkodás
A vízgazdálkodás új megközelítést igényel: cél az ökológiai rendszerek működésére alapozott vízmegtartás. Ezt számos hazai és nemzetközi stratégia támogatja pl. Európai Víz Keretirányelv, Nemzeti Vízstratégia, Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia, Nemzeti Aszálystratégia… Azonban a megvalósítás sok esetben még várat magára. A Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése során például az árvízkockázat-csökkentő vésztározók részben megépültek ugyan, de a tervezett ártéri tájgazdálkodás nem valósult meg. Az alkalmazkodás, a területek alkalmasságának újraértelmezése és hasznosítása ökológiai szemlélettel és tájgazdálkodási módszerekkel kisebb-nagyobb léptékben, fokról fokra, de megvalósítható. A gazdálkodók egy része már türelmetlen és kérik, hogy az elvett vizet kapják vissza. Joguk van a vízhez.

Vissza kell adni a vizet a tájnak
Az ártéri tájgazdálkodás egy olyan ökológiai lehetőséget kínál, ahol a vízmegtartás gazdasági, természetvédelmi és társadalmi haszonnal is jár. Az ártéri tájgazdálkodás során a víz mentett oldalra történő kiengedése lehetőséget nyújt legeltetésre, kaszálásra, erdőgazdálkodásra, és gyümölcstermesztésre is. Az Alföld lecsapolt vizes élőhelyei ma már termőföldként gazdaságtalanok, nagyrészüket csak a mezőgazdasági támogatások miatt szántják fel. A víz magasodó gátak közt, kiegyenesített, egyre mélyülő mederben hagyja el az országot. A mezőgazdasági kultúrákban időként megjelenő víz pedig sokszor már csak gondot, árvizet és belvizet okoz. Akár ugyanabban a hónapban ugyanott már az aszály jelenti a problémát.

Nem pont úgy, mint régen
A vízkiengedést, ártéri tájgazdálkodást rendszerszinten kell kezelni. Ennek a vizet hasznosító rendszernek az egyik kulcseleme a fokgazdálkodás. A fokok olyan átvágások az övzátonyok, árvízvédelmi gátak legalacsonyabb pontján, ahol a folyó szabályozottan kiléphetett az árterületre.

A fokon történő vízkiengedés természetesen sok helyen már nem reális, de egyes területeken ma is megvalósul, és számos területen módosított formában újra kialakítható lenne. A fokok és csatornák üzemrendjének módosításával a víz kivezetése szabályozhatóvá válik, ami növeli az árvízvédelmet, csökkenti vízhiányt, és javítja a mikroklímát.

A vízkiengedés a fokokon, illetve a csatornákon keresztül a mélyárterekbe, háttértározókba gravitációs úton megvalósítható a jelenlegi igények és lehetőségek figyelembevételével. Erre vonatkozóan különböző üzemrendhez, vízmennyiséghez és a topográfiához igazodva készítettek műszaki tervet a BME-en (Dr. Koncsos László, Murányi Gábor), amit többek közt a II. Vízválasztó Konferencián mutattak be. A terv ki fog egészülni azzal, hogy a területen milyen potenciális vegetáció és művelési mód alakítható ki.

Vizes élőhelyek, árterek helyreállítása
A Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése eredetileg célul tűzte ki az ártéri tájgazdálkodás kialakítását – ez azonban nem valósult meg. Ennek ellenére a vizes élőhelyek és árterek helyreállítása nemzeti parkok, önkormányzatok, a vízügyi ágazat, civil szervezetek, illetve magánkezdeményezések keretében valósulnak meg, kis léptékekben.

További részletek