Sok pedagógus jelzi: az óvodákban és az iskolákban évről évre egyre több olyan gyerekkel találkozik, akik másképpen kapcsolódnak vagy játszanak, nehezebben alkalmazkodnak a szabályokhoz, esetleg nehézségeik vannak a figyelem megtartása, az impulzuskontroll, az érzelemszabályozás terén. A tapasztalatok szerint az ebben érintett gyerekek egy jelentős részének azonban nincsen szakszolgálat által megállapított kódja, de akár még egyéb diagnózisa sem. Mit jelent ez a hétköznapokban a köznevelés számára? Milyen megoldások segíthetnek a pedagógusoknak a nehéz helyzetekben? Mivel támogathatják a mindennapokat a szülők? A WMN portálon megjelent cikkében szakértőkkel beszélgetett Kőrizs Kata.

De miért nincs diagnózis?

A téma értelmezéséhez fontos tudni azt, hogy az oktatási rendszerben többlettámogatásra az a gyerek jogosult, akinek a területileg illetékes szakértői bizottság azt „előírja”. A szakértői bizottság az általa folytatott vizsgálat (amely a szülő beleegyezésével történik) alapján adhat kódot. Ez alapján kerülhet egy gyerek BTMN (beilleszkedési, tanulási vagy magatartási nehézség), vagy SNI (sajátos nevelési igényű) státuszba. A vizsgálatot követően a szakértői bizottság által kiadott részletes szakértői vélemény tartalmazza azt, hogy a gyerek a mindennapi oktatás-nevelés során milyen többlettámogatásra, kedvezményekre, és mennyi, milyen szakember által végzett fejlesztésre jogosult. Amíg BTMN státusz esetén az előírt segítséget a gyermek bármelyik intézményben megkaphatja, addig SNI státusszal már csak azok az intézmények fogadhatják, amelyek az alapító okiratuk szerint az adott típusú sajátos nevelési igény megsegítését biztosítani tudják.

A rendszerben azonban bőven vannak olyan gyerekek is – diagnózissal vagy anélkül – akik nem rendelkeznek szakértői bizottsági papírral, a gyakorlatban mégis igénylik a kiemelt figyelmet.

Harsányi Eszter oktatásszociológus és Szabó Vera gyógypedagógus-logopédus beszámolója szerint emögött a mindennapokban számos ok állhat. Az esetek egy részében egyszerűen annyira kis mértékű az eltérés, hogy ez nem indokolja a kód szerinti besorolást. Máskor (nem is olyan ritkán) a szülő zárkózik el annak belátásától, hogy a gyereke bármilyen nehézséggel él, vagy épp tudja, de attól tart, hátrányt jelentene, ha az hivatalossá válna. És az is előfordul, hogy az iskolaválasztás során kialakuló utak és lehetőségek befolyásolják, hogy a gyerek a gyakorlatban majd kóddal, vagy anélkül ül az iskolapadban. Mindez azt jelenti, hogy a gyerekek és a pedagógusok a hétköznapokban a hivatalos statisztikánál jóval színesebb, sokrétűbb, többféle igényt egyszerre támasztó közegben működnek: ugyanannyi erőforrással.

Milyen technikák segíthetik a hétköznapokban a pedagógust?

Harsányi Eszter és Szabó Vera a mindennapi munkájuk során koncentráltan találkoznak a fenti helyzetben érintett pedagógusokkal és nehézségeikkel. Ők az átlagtól kicsit vagy jelentősen eltérően működő, atipikus idegrendszerrel rendelkező gyerekeket ún. „saját szabályos” gyerekeknek hívják. „Hozzánk folyamatosan az a jelzés érkezik, hogy egyre több az ilyen gyerek az óvodai csoportokban és az osztálytermekben. Ez viszont azt is jelenti, hogy szükség van olyan módszerek beépítésére, amikkel jól jár mind a pedagógus, mind a gyerek, mind a szülő, vagyis az egész közösség” – magyarázza az oktatásszociológus Harsányi Eszter.

Ők első lépésként mindig azt javasolják a pedagógusoknak, hogy felmerülő problémák esetén alaposan (két-három héten keresztül) figyeljék meg a gyerekeket. Próbálják megérteni azt, hogy milyen igény vagy nehézség húzódhat egy-egy gyerek atipikus viselkedése mögött. Ne abból induljanak ki, hogy az a gyerek miért „rossz”, keressék azt, hogy mit szeretne jelezni.

A nehézségekben érintett gyerekeknél ugyanis szinte minden esetben valamilyen módon sérülnek a végrehajtó funkciók: nem tudják megfogalmazni a szükségleteiket, kontrollálni az impulzusaikat, szabályozni az indulataikat vagy az érzelmeiket, összpontosítani a figyelmüket.

„Sok pedagógus büntetésként kiküldi a gyereket az osztályteremből, és ezzel tulajdonképpen, másként keretezve a szándékot, jót is tehetne. Egy szenzorosan túltelítődött gyereknek ugyanis sokszor éppen az a legnagyobb segítség, ha kiemeljük a helyzetből, csökkentjük körülötte az ingerek mennyiségét” – mondja a gyógypedagógus Szabó Vera. „Sok más eszköz is a pedagógus rendelkezésére áll. Mindenki nyer, ha például nem tiltják meg az átlagosnál aktívabb, ingerkeresőbb gyerekeknek azt, hogy legyen egy „matatásra” kijelölt tárgyuk. Másnak az segít, ha fiziolabdán ülhet szék helyett és rugózhat óra közben. Van, akinek pedig az jó, ha megengedjük, hogy állva maradhasson. Nagyon fontos az is, hogy a pedagógus tekintettel legyen arra, mennyi ideig tudnak koncentrálni egy huzamban a gyerekek. Ennek megfelelően beépíthet pl. mozgásos szüneteket megfelelő időközönként az órába”.

Harsányi Eszterrel és Szabó Verával azokról a konfliktusokról is beszélgettünk, amelyek a szabad játékhelyzetekben, időtöltésben jelenhetnek meg a gyerekek között, és beavatkozást igényelnek. Ilyen például az a szituáció, amikor a kisgyerek, akinek támogatásra van szüksége a kapcsolatteremtésben, piszkálja a társait. Ahogy az is, amikor a közösségben valamelyik gyerek rendszeresen agresszívan viselkedik.

„Az első esetben nagyon fontos, hogy a pedagógus mind az óvodában, mind az iskolában belépjen a gyerekek közé a játékba. Ez nem jelenti azt, hogy végig jelen kell lennie, de segítenie kell a kapcsolatfelvételben, a játék elindításában. A második esetben pedig a megelőzés a legfontosabb: az a cél, hogy megismerjük, melyek azok a történések, amelyek eljuttatják a gyereket odáig, hogy már nem tud másképpen viselkedni, csak agresszíven” – mondja Szabó Vera. Ezek a konfliktusok ugyanis egészen apró dolgokból is kiindulhatnak, amelyek az adott gyereket frusztrálták (pl. villog felette a neoncső, túl sok a zaj), azaz olyan ingerek sokasága érte, amelyektől a nap egy pontján elveszti a kontrollt az indulatai felett.

A két szakember ugyanakkor azt is kiemeli, hogy ahogy a gyerekeknek, úgy a pedagógusoknak is megvan a maguk saját szenzoros profiljuk, egyéni erősségük és nehézségeik. Ezért fontos, hogy olyan alternatív megoldásokat találjanak a mindennapokban, amikkel ők maguk is azonosulni tudnak. Szabó Vera és Harsányi Eszter is azt mondják, az eszköztár ehhez szerencsére ma már igen széles, így ki tudják választani a pedagógusok azt, ami a számukra is testhezálló. Másrészről felhívják a figyelmet arra, hogy a pedagógus is ember, ő is elfáradhat, túltelítődhet. Lehetnek olyan napok, amikor nagyon nehéz megbirkóznia a nehéz helyzetekkel, és fontos, hogy ehhez merjen segítséget kérni.

Nem mindegy az sem, hogyan van jelen a szülő

Harsányi Eszter elmondja, hogy nagy nehézséget jelent az egész rendszer számára, ha egy szülő hozzáállása tagadó: „A gyerekemmel semmi sincs, én is ilyen voltam, mégis felnőttem” – mondják. Csakhogy attól, hogy valaki felnőtt, és kialakította a saját túlélési stratégiáit, a gyerek számára még tehetjük könnyebbé ugyanazt az utat, hogy ne kelljen majd neki is egyedül végigmennie rajta.

A szakember beszámol arról, hogy a „szavazzuk ki a renitens gyereket” reakció megjelenése nem ritka a szülői közösségekben. Szerinte éppen ezért fontos lenne, hogy a szülők beszélgessenek egymással, valamint, hogy legyen megfelelő kommunikáció a szülők és a pedagógusok között, amihez a leginkább az intézmény tud platformot teremteni.

- „Ahogy a gyerekek között, úgy a szülők között is szükség van arra a légkörre, ahol lehet arról beszélni, hogy kinek mi a nehézsége, ki miben más, mi az egyéni igénye, nála mire kell odafigyelnie a többieknek. Szükség van arra, hogy legyen téma a sokféleség. És ehhez egyáltalán nem szükséges kimondani a diagnózisokat. Fontos, hogy lássák a szülők, hogy mindenkinek van valamilyen specialitása, és ebben semmi ciki nincs” – hangsúlyozza Harsányi Eszter.

Szabó Vera kiemeli a szülők lehetséges szerepét abban, hogy minimálisra csökkentett és erősen szűrt tartalmú képernyőidővel, rengeteg szabad mozgással, szabad játékkal otthon is segíthetik a gyerekeket a fejlődésben. Ahogyan az intézményekben, úgy otthon is szükség lehet rá, hogy a szülő megadja azokat az impulzusokat a gyereknek, amikkel elindítja a játékban, és időről-időre belépjen ebbe a térbe, ha a gyerek elakad.

Ahhoz pedig, hogy mind a gyereknek, mind a szülőnek, mind a pedagógusnak könnyebb legyen, nagyon fontos minden oldalnak értenie, hogy jó, ha kialakul az összhang a módszerek alkalmazásában otthon és az iskolában egyaránt. Ehhez pedig elengedhetetlen a rendszeres, oda-vissza irányuló kommunikáció és az élő, mindennapos kapcsolat a felek között.