Az ókori Rómában a consulok hivatalba lépési napja Kr. e. 153-ban került január 1-jére. Ettől kezdve ez lett az esztendő első napja. Az évkezdetet a keresztény Európában viszont általában karácsonyhoz kötötték, január elseje csak a Gergely-féle naptárreformot követően vált általánossá, véglegessé pedig XI. Ince pápa tette 1691-ben. Az óesztendő utolsó napja I. Szent Szilveszter pápáról kapta a nevét.

Mai naptárunk őse az ókori Egyiptomban alakult ki a Kr. előtti III. évezredben. Ez azonban még változó, 360-370 nap közötti éveket tartalmazó parasztkalendárium volt, amely az évet a Nílus áradásához kötötte. Majd megfigyelték, hogy a Nílus áradása a Szíriusz csillag hajnali megjelenéséhez köthető és a Kr. előtti II. évezredben az év hossza már 365 nap volt, melyet 12, egyenként 30 napos hónapra osztottak, a fennmaradó 5 napot pedig a hónapok rendjén kívül álló ünnepnapnak nyilvánították.

Az ókori Rómában kezdetben csak 10 hónapos volt egy év, a hónapok sorrendjük szerint: Martius, Aprilis, Maius, Junius, Quinctilis, Sextilis, September, October, November, December. Ez a kalendárium inkább csak a földművelők használatára készült. Az évet később Ianuarius és Februarius bevezetésével 12 hónapra bővítették. Ianuarius nevét az egyik legfontosabb istenről, a kétarcú – a kezdetet és a véget jelképező – Ianusról kapta. Februarius nevét Februusról, a megtisztulás római istenéről kapta.

Kr. e. 153-ban a két főhivatalnok, a consulok addig bizonytalan hivatalba lépési napja január 1-jére került, és ettől kezdve ez lett az esztendő első napja. Az évek pedig a consulokról kapták nevüket. A holdhónapokkal számoló római naptár azonban egyre több pontatlanságot hozott az ünnepnapok és a gazdasági élet fontos napjai viszonylatában.

A Kr. előtti első században már három hónapnyi volt az eltérés, ezért Julius Caesar felkérte Szosziogenészt, az egyiptomi származású csillagászát egy új naptár kidolgozására, aki Kr. e. 46-ban a meglevő hiba kiküszöbölésére november és december hónapjai közé két rendkívüli hónapot iktatott be. Ez volt a világ leghosszabb esztendeje: 445 napból állt. A 12 hónap neve a római naptárból származik, hosszuk számításához azonban az egyiptomi naptárt vette alapul, amely egynegyed nappal tért el a csillagászati év hosszától. Ezért Caesar úgy rendelkezett, hogy minden 4 év közül 3 legyen 365 napos, a negyedik pedig 366 napból álljon. A szökőnapot februárra helyezték. Caesar döntött arról is, hogy az év kezdete január elseje legyen. Az év 7. havát róla, a nyolcadikat pedig utódáról, Augustusról nevezték el. A naptárt pedig innentől Julianus-naptárnak hívták.

A Caesar-féle Julianus-naptár évei azonban 11 perc 13 másodperccel rövidebbek lettek, amely percek a XV. századra már több nappá összegződtek, ezért a reformáció hatására összeült tridenti zsinat felhatalmazta a pápát a szükséges reformra. 1578-ban XIII. Gergely pápa csillagászai a felhalmozódott eltérés megszüntetésére 1582. október 4-e után 11 napot átugorva 15-ét írtak. A Gregoriánus-naptárreformot az egyes országok eltérő időpontokban vették át, az ortodox egyház pedig még ma sem fogadta el, így ebből ered az állandó ünnepek közel két hetes csúszása a keleti-keresztény világban.

Az évkezdetet korábban a keresztény Európában általában karácsonyhoz kötötték, január elseje a Gergely-féle naptárreformot követően vált általánossá, véglegessé pedig XI. Ince pápa tette 1691-ben.

Az óesztendő utolsó napja, I. Szent Szilveszter pápáról kapta a nevét, akit 314-ben választottak a keresztény egyház vezetőjének és 335-ben, éppen december 31-én hunyt el Rómában.