A rákosi vipera eredetileg Ausztriától Bulgáriáig előfordult, de már mind e két országból kipusztult. Romániában hosszú ideig szintén kihaltnak hitték, mígnem a 2000-es évek elején ismét jelezték Erdélyből. A hajdan nagyobb magyarországi állomány két nagyobb területen, a Hanságban és a Nagyalföldön élt, de mára kisebb csoportokra szakadt szét. A két hansági és legfeljebb tíz alföldi (kiskunsági) populáció legfeljebb 500 egyedet számlál, de lehet, hogy jóval kevesebbet. Erdélyben jelenleg négy igen kis populációja ismert.

Annak ellenére, hogy mérges kígyó, az állat nagyon védtelen, ezért sok búvóhelyre van szüksége (például pocoklyukakra), és mivel nem túl ügyes vadász, elengedhetetlen, hogy sok táplálék legyen környezetében. Ellensége bőven akad, a túzok, a róka, de még a sün is meg szokta enni.

Mint minden hazai hüllő, a rákosi vipera is telel.

Megritkulásának fő okai:

- a vizes élőhelyek átalakítása, a gyepek felszántása és bevetése;
- a megmaradt gyepek gépi kaszálása és vegyszeres gyomirtása;
- szándékos pusztítása;
- illegális, kereskedelmi célú gyűjtése.

A rákosi vipera meglehetősen rövid kígyóféle: a legnagyobb mért hím 47,1, a leghosszabb nőstény 59,8 centiméteres volt.

Hazánk többi hüllőjéhez hasonlóan a rákosi vipera is hibernált állapotban vészeli át a téli időszakot. A mesterséges telelőüregekben egy speciális videoszkóp segítségével megfigyelhetőek a gyakran csoportosan telelő viperák!

A Központban élő kígyók jelenleg a mesterséges telelőüregek nyújtotta biztonságban, szinte teljes mozdulatlanságban, hibernált állapotban töltik a telet. Ilyenkor az állatok anyagcsere folyamatai lelassulnak, testhőmérsékletük átlagosan 4°C-ra csökken. A tél közepén minden évben egy speciális videoszkóppal vizsgáljuk végig a Központ telelőüregeit és a bennük telelő kígyókat, akik közül a kíváncsibbak nyelvüket öltögetve próbálnak meg rájönni, mi zavarta meg nyugalmukat.

Fotó: Halpern Bálint MME