Közeledik a Halottak napja. Fogjuk kézen egymást, gyermekeinket és menjünk ki közösen a temetőbe, a szeretteinkhez. Látogassuk végig felmenőink sírjait, gyújtsunk mécsest és beszéljünk róluk, milyenek is voltak ők, hogy éltek-nevettek, mit szerettek és mit nem. És ha gyermekünk sír a veszteség miatt, ne féljünk tőle, hisz ebből is látszik képes a kötődésre, szeretetre.

A halál. Ne is beszéljünk róla!-mondjuk legtöbbször, ha szóba kerül. Mintha akkor semmissé, elkerülhetővé, nem létezővé varázsolhatnánk. Pedig ettől csak még félelmetesebbé válik.

Napjaink embere naponta akár több tíz-száz halálesetet is lát naponta-akciófilmet, híradót, ismeretterjesztő műsort nézve, mégis őszintén retten meg attól, ha szemtől szemben találkozik vele, akár házi kedvencét, -vagy mélyen fájdalmas- egy közeli hozzátartozóját veszíti el. Gyakran a felnőtt is megbénul a gyász súlya alatt, de ha a gyermek még kérdez is, azzal talán még nehezebb megküzdenie a nevelő környezetnek.

Anna anyukája kétségbeesve keresett fel. Kislánya kedvenc kutyusát előző nap elütötte az autó. A kiskutyát a szülők gyorsan, még Anna hazaérkezése előtt eltemették, nehogy a kislánynak traumát okozzon halott kedvencének látványa. Annának azt mondták Zizi megszökött. Anna azóta sír, nem eszik és aludni sem tud, mert várja haza pajtását. De Zizi nem jön haza többé…

A halál az élet része. Ha valaki csak elmegy, az hazajöhet. Aki meghal, azzal már többé nem találkozunk. Lehet, hogy könnyebb nem beszélni a végleges elmúlásról, azt sugallni, hogy még él szerettünk, de a bizonytalanság és a várakozás hiábavalóságában létezni nyomorúságos.
Azt tanácsoltam Anna anyukájának mondják meg az igazat. Vigyék ki a kislányt oda, ahol Zizi nyugszik, és emlékezzenek meg a hű barátról. Aztán beszélgessenek róla, milyen mókás, vicces dolgokat művelt, és hogy soha nem felejtik majd el.
Anna másnapra megnyugodott. A szülők legnagyobb meglepetésére. A bizonytalanságból-bizonyosság lett, az erős szorongás kezelhetővé csendesült.

Pedig mi szülők olyan jól csináljuk. Ha gyermekünk menekül egy árnyék elől, megmutatjuk, hogy csak a fény növeli hatalmassá a kis cserepes virág alakját. Ha fél a szellemektől az ágy alatt, benézünk közösen az ágy alá, ha a Wc tartály zubogó vízesése aggasztja, semmi gond-szétszereljük, hogy lássa, mi történik. Tisztában vagyunk vele, hogy az ismeretek csökkentik a szorongást. És ami a legfontosabb, ezektől MI nagyok, nem félünk. Ez a nagy különbség.
Mert a haláltól igen. Ezért nem beszélünk róla. Saját félelmeink miatt, mert mi sem nézünk szembe vele szívesen. És ezért nem szeretjük, ha beszélnek, kérdeznek, firtatóznak róla. Pedig a gyermek kérdez, és a gyógyulás útja, a veszteség fájdalmának megélésén keresztül vezet.

Néhány tanács, ha veszteség éri a családot, gyermeket, mely segíthet:

Soha ne hazudjunk, a halál bekövetkezett!
Bár a család gyakran azt gondolja, hogy a gyermekek csak azt tudják, amit elmondanak nekik, mi, gyermekkel dolgozó szakemberek tudjuk, hogy a gyermek mindig tudja a tényeket, még akkor is, ha nem mindent mondanak el neki.

Ne ködösítsünk, bármilyen nehéz magyarázatot adni a kérdésekre. Korának megfelelően rövid, egyértelmű és tiszta válaszokat adjunk gyermekünknek.

Mutassuk meg bánatunkat és fájdalmunkat. Az érzelmek visszafojtása azt üzenheti gyermekünknek, hogy nem szabad megmutatnia amit érez. Jelezzük neki, hogy érzelmei normálisak, hisz apa és anya is fájdalmat érez. Látni fogja, hogy az emberek ilyen helyzetekbe összekapaszkodnak, de képesek folytatni az életet.

Ha tehetjük vigyük ki őt a temetésre, hadd legyen lehetősége elbúcsúzni attól, akit szeret. Ha mégis úgy gondoljuk, hogy nem visszük el magunkkal, legalább pár nappal később vigyük el a temetőbe, hogy lássa mi történt, és tudjon kérdezni, ha szeretne.

És végül. Nézzünk szembe saját érzéseinkkel, az elmúlás tényével, az élet múlandóságával. Az ellene való hiábavaló küzdelem-a fiatalság hajszolása, az öregedéstől való páni félelem, képességeink megváltozásának elutasítása- csak még közelebb hozza mindennapjainkban, és az élet napos oldalát is felhőssé teszi.